Hogy mások élhessenek!

Tegnap, szeptember 20-án délután a Városmissziós napok keretében az Etele téren tartottunk utcai evangelizációt. Az eseményt az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség vezette, de sok másik közösségből (pl. Emmánuel, Forrás, Fellegvár, stb.) is bekapcsolódtak a szervezésbe és megvalósításba.

15:30-tól elkezdődött az előimádság, majd 16:00-tól indult az "éles" evangelizáció. A délután 3 ún. "szettre" lett felbontva, és mindegyiknek hasonló volt a felépítése: köszöntés, 2 dal, egy tanúságtétel, 1 dal, egy újabb tanúságtétel, egy rövid prédikáció, majd megtérésre hívás és imádság, végül még két dal következett.

Eredetileg 19:00 körül fejeztük volna be, de eleredt az eső, így 18:10 körül elkezdtünk összepakolni, hogy ne menjenek teljesen tönkre a hangszerek és a technikai eszközök. Miközben rámoltunk, a nap kisütött és egy gyönyörű, kettős szivárvány jelent meg az égen. (Bár ezen a képen sajnos csak az egyik látszik, de nagyon szép volt!) Egy "apró" jelzés odaföntről...

Ahogyan visszagondolok mindarra, amit láttam és hallottam ez alatt a pár óra alatt, az fogalmazódik meg bennem, hogy hálás vagyok azért,  hogy ilyen emberek vesznek körül, mint a zenekar és az Új Jeruzsálem közösség tagjai, vagy épp a tegnapi segítők. Megtanulhatom tőlük a gyakorlatban, hogy mit jelent komolyan venni az Egyháznak azon tanítását, hogy az egyik legfontosabb jogunk és egyben kötelességünk, hogy evangelizáljunk. (Lásd: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, első rész, második fejezet, 71-es pont.) Ha rájuk nézek, az amerikai partiőrség helikopteres úszó-mentőinek jelmondata jut eszembe: "Hogy ezáltal mások élhessenek!" Lehet, hogy ők nem ugranak le 15 méter magasról egy helikopterről a jéghideg vízbe, de nap, mint nap félreteszik a saját kényelmüket és másokat helyeznek maguk elé. Nem azt nézik, hogy számukra mi a komfortos, vagy legegyszerűbb, hanem a Mester parancsát követve vállalják a nehézségeket, és azért élnek, hogy mások élhessenek. Hogy hallják az evangéliumot!

Gimnazisták és egyetemisták a suli után nem moziba mentek, hanem jöttek az utcára, hogy tanúságot tegyenek. Sok felnőtt munka után jött ki a térre, hogy másokért imádkozzon. Családapák és anyák ahelyett, hogy ezt a kis időt pihenéssel töltötték volna, eljöttek, hogy megosszák másokkal az örömhírt.

Vagy épp Laciék is: képesek azért több mint két órát fel-, majd visszautazni, és kockára tenni, hogy elázik az egész hangrendszer, csak hogy vadidegenek ma is hallják, hogy Isten él! Hogy Isten létezik, szereti őket és érdekli az életük! Hogy van üdvösségük és örök életük! Laciék valóban nem ugranak ki egy helikopterből, de tény, hogy amit csinálnak: a hullámokon járni sem sokkal könnyebb... :)

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az evangelizációnak ez a formája nem túl hatékony. Én ezt más szemszögből nézem: ki kell lépni nekünk is a saját körünkből, és ha ez a néhány órás alkalom csak egy embert is megérint, ha csak egy ember is találkozik Istennel és ez megváltoztatja az életét, akkor már megérte. Hiszen:

"Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre."

/Lk 15,7/

Annak az értékét, hogy hányan térnek meg egy ilyen alkalmon, nem lehet csupán számokban mérni. Itt többről van szó. És különben is: mi lenne, ha az az egy megtérő pont én lennék? 

Tihanyi Klára

További képek: ITT