Isten szeretete szabaddá tesz!

Augusztus elején vettünk részt a Szent András Evangelizációs Iskola által megszervezett Pál kurzuson, Kaposváron, ahol nekem még korábban nem volt alkalmam részt venni, így a zenei szolgálatok mellet kaptam lehetőséget arra, hogy a kurzus további részeit, mint résztvevő tapasztalhassam meg. Szent Pál példájához hasonlóan ez a kurzus az evangelizációról, az evangélium örömhírének megéléséről és továbbadásáról szól; Jézus is a missziós parancsban, minden keresztény embert erre hív:

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16:15)

A tíz nap első fele alatt, amit együtt töltöttünk mind szellemi, mind gyakorlati képzést kaptunk az evangelizációval kapcsolatban és egy számomra nagyon erős tapasztalatot szeretnék megosztani, aminek részese lehettem a kurzus alatt.

A képzés végéhez közeledve lehetőséget kaptunk arra, hogy gyakorlatba fektethessünk azt a tudást, amit addig megszereztünk és egy ilyen alkalommal mentünk el egy kis csapattal egy egyház által fenntartott idősek otthonába, ami Kaposvártól nem messze helyezkedik el. Úgy alakult, hogy én egy idős nénihez (most nevezzünk csak Judit néninek) mentem be beszélgetni, és egyből megérintett az a megtörtség és lelki sebzettség, amit rajta láttam. A beszélgetés első pár percében ez ki is derült, hiszen amikor meghallotta Judit néni, az Örömhírt, hogy Isten mennyire szereti őt, a már addig is szomorú arca, még komorabbá változott miközben sírva elmesélte, mennyit imádkozott a beteg férjéért, „akit Isten hagyott meghalni”…

Tudtam, hogy én nem tudom és nem feladatom meggyőzni őt arról, hogy mindazok ellenére, amit megtapasztalt Isten őt személyesen, feltétel nélkül szereti hiszen a egyedül a Szentlélek az, aki meg tudja győzni az ember szívét erről; így egy rövid tanúságtétel után felajánlottam neki, hogy szeretnék imádkozni érte. Meglepetésemre elfogadta az imát, azonban amikor kértem Istent, mutassa meg Judit néninek, mennyire szereti őt; látszólag semmit nem tapasztalt. Úgy éreztem azonban, megmutatott a Szentlélek egy szeletet az életéből, ami akadály, hogy ezt a szeretetet befogadhassa.

Az ima után megkérdeztem tőle, hogy van-e esetleg egy olyan személy az életében, akinek nem tudott még megbocsátani egy konkrét helyzetet, van-e egy olyan tüske, amit a szívében hordoz. Amikor meghallotta a kérdést, egészen elfehéredett az arca, és a meglepett bólogatásából is azt vettem le, ez a dolog, amit én nem tudhattam róla, teljesen eltalálta a szívét. Hirtelen ötletelni kezdtem, mert az volt az érzésem, Isten gyógyítani szeretné ezt a sebet, és találtam is egy nagyméretű radírt a szobában, ami kiváló eszköz volt a rögtönzött dinamika megvalósításához. Kértem Judit nénit, hogy képzelje maga elé azt a helyzetet és azt a személyt, ami annyira megsebezte a szívét és szorítsa tenyerébe ezt a radírt, ami mindezt most szimbolizálni fogja. Nagy öröm volt látni már az elején, hogy egyből értette mire gondolok; tudtam, hogy érti, a radír, amit a kezében tart egy olyan kő, amit Isten le szeretne venni a szívéről. Mondtam neki, hogy imádkozni fogok érte ismét és majd egy ponton, ha nyitott rá, nyissa ki a tenyerét, és engedje, hogy Jézus elvegye tőle ezt a terhet. Elkezdtem érte imádkozni és kértem, engedje Jézust, hogy begyógyítsa a szívén ezt a sebet. Szépen lassan kinyitotta a tenyerét, amiben addig a radírt szorongatta és egy hatalmas sóhajtás tört fel belőle fizikailag, mintha egészen addig a beszélgetés elejétől bent tartotta volna a levegőt. Szemmel látható módon megkönnyebbült. Mindketten ott ültünk meglepve attól, ami az imént történt, alig lehet szavakba önteni… Isten begyógyította ezt a sebet és láttam, hogy aznap Judit néni megtapasztalta, mi is az a szabadság, ami Krisztusban már a miénk. Dicsőség legyen a Szentléleknek, hogy engedte ezt megtapasztalnom! Ámen

Noé Benedek

További képek: ITT