Amiről még Csiszér Laci sem tudott (eddig)

Azt hiszem 14 éves lehettem, mikor egy nap édesanyám megkérdezte, hogy: "Klári, Te szereted hallgatni, ahogy Csiszér Laciék dicsőítenek, ugye?" Mire én bőszen bólogattam, hogy persze, hogy a viharba ne? Az ő dalain nőttem fel, és különben is, először akkor talált szíven a Szentlélek úgy igazán, mikor ők zenéltek és imádkoztak. "Akkor gyere, mutatok valamit!" - ezzel odavitt a számítógéphez és megnyitott egy cikket Laci régi honlapján. Arról szólt a bejegyzés, hogy a bővülő család miatt - éppen a harmadik gyermeküket várták - kezdett szűkös lenni számukra a budapesti panel, így szerettek volna venni valahol egy házat, és ehhez gyűjtöttek adományokat.

Én ártatlanul, jó kamasz lévén csak ennyit kérdeztem: "Aha. És? Én mit csináljak ezzel?" Amire érkezett a viszontkérdés: "Nem gondolod, hogy jó volna nekik segíteni?" Hát de, persze, jó lenne, de pont ééééén? Csak egy diák vagyok, nincs is rendes bevételem, nincs is sok pénzem. - gondoltam értetlenül. Úgyhogy azt feleltem: "De, biztos jó lenne, viszont nincs sok pénzem, azzal úgyse mennek semmire, akkor meg minek adjam oda? Majd segít más, aki jobban tud." Erre szelíden, de határozottan rám nézett édesanyám és olyat kérdezett, ami belém vésődött: 

"Jó őket hallgatni, de ha segíteni kéne nekik, az már nem olyan fontos?"

Majd folytatta: "Meséled, hogy ezt, meg azt tapasztaltad, miközben dicsőítettek. Amit "nyújtanak" azt örömmel elfogadod, de ha tenned kéne értük valamit, akkor elfordulsz? Döntsd el, hogy tényleg fontosak-e számodra, szeretnéd-e, hogy tovább tudják folytatni, szeretnél-e még hasonló dicsőítő alkalmakat, mint eddig, és szeretnéd-e, hogy ezt mások is megtapasztalhassák? Ha nem, akkor tárgytalan, amiről beszélünk, de ha igen, akkor tudod mi a helyes."

Természetesen önmagában NEM az én kis ici-pici adományom, (amit akkor persze óriásinak láttam), tette lehetővé, hogy Laciék megvásárolhassanak egy kis tanyát, de a lényeg, hogy ott és akkor megváltozott bennem valami ezzel a témával kapcsolatban. Onnantól kezdve sokszor felmerült bennem az a kérdés, hogy: "Mit vagyok hajlandó adni azért, ami számomra fontos?" 

Az üzleti világban természetesnek vesszük, hogy azt kapjuk, amiért fizetünk. De ha az Egyházra vagy a keresztény missziókra, szolgálatokra nézünk, akkor sokszor felmerül bennünk, hogy "Őket úgyis támogatják mások!", vagy "Majd Isten gondoskodik róluk..." Aztán hőbörgünk, ha azt látjuk, hogy lehúzzák a rolót, vagy épp nem azt kapjuk, amit várunk. Mert elfelejtjük, hogy Isten rajtunk keresztül (is) gondoskodik embertársainkról.

7 évvel később, amikor először szolgálhattam Laciékkal, meghívott, hogy utazzak le a tanyájukra, ami egyben a zenekar bázisa. Úgyhogy mentem, és velük zenéltem, a többi pedig már szinte történelem számomra: teljes idejű szolgáló lettem. Azóta mind a mai napig, ha épp úgy utazunk A-ból B-be, hogy már nincs lehetőségünk hazamenni, mert túl késő van, vagy túl messze lakunk, akkor megszállhatunk náluk. Abban a házban, amihez 10 évvel ezelőtt, mikor még nem is gondoltam volna, hogy bármi közöm lesz a zenekarhoz, én is hozzájárultam. 

És ezt (eddig) még Lacinak sem meséltem el.

Ez a történet is alátámasztja számomra, hogy a Jóisten útjai kifürkészhetetlenek. Talán nem is tudjuk, de ha valakinek segítünk, még az is lehet, hogy a saját, vagy épp gyermekeink, esetleg unokáink "jövőjébe fektetünk be". De egy biztos: ha másnak segítünk, odafent gyűjtünk kincset. Mindenképpen megéri együtt építeni az (Egy)házat!

Tihanyi Klára